a.t.e.i.s.t.a

 Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem

 és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.

János 1:17 

Megbocsátott az Úr.

Számomra ez az egész olyan érthetetlen volt. Azt gondolom, neked sem könnyű falat. Mit bocsátott meg?

Mindent. Mindent, ami eddig elválasztott engem tőle, Istentől. És most már téged sem választ el tőle semmi. Ha visszanézel az életedre, érteni fogod, miért küzdött annyira az ördög, hogy megtévesszen. Azt akarta elkerülni, ami most elkövetkezett: elveszítette a hatalmat fölötted. Többé nem vagy kiszolgáltatva kénye–kedvének. Mostantól fejlődni tudsz a hitben, és semmi sem lesz számodra lehetetlen.

Micsoda? Hogy fejlődni? Nem arról volt szó, hogy Isten így szeret, ahogy vagy?

Én úgy gondolom, hogy Jézus, amikor utolsó leheletével azt mondta: elvégeztetett, ebben ez is benne volt. A teljes megbocsátás annak az embernek, aki te most vagy. Nincs többé kárhoztatás. Istentől nincs.  A 103. Zsoltárban azt mondja: „Amilyen távol van napkelet napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk bűneinket.” 

Tehát nem veszi elő, nem hánytorgatja föl, nem használja ellened. Emberek meg fogják ezt tenni, ezt nem tudod elkerülni, de most már látod, mi a különbség aközött, amit az emberek tesznek, és aközött, amit tehetnének, ha Istenre hallgatnának. Látni fogod a különbséget Isten végtelen kegyelme és az emberek kicsinyessége között. És tudod, ha akarod, nem kell neked is kicsinyesnek maradnod.

Megbocsátott az Úr.

Számomra olyan érthetetlen volt ez az egész. Hogyan bocsássak meg én? Akkor is bocsássak meg, amikor becsapnak, kirabolnak, hazudnak nekem? Amikor kisemmiznek? Amikor elveszitek mindent?

Valaki azt mondta nekem, hogy Istennek nincsenek keresztény ítélőbírái. Én sem vagyok az.

Valami más azt mondta nekem, hogy ő nem tud megbocsátani.

Valaki más azt mondta, hogy ő nem is akar.

Valaki más pedig figyelmeztetett: ha nem bocsátok meg, ha ragaszkodom az ítéletemhez, a haragomhoz, a keserűségemhez, a megbántottságomhoz, a sértettségemhez, a gyűlöletemhez, az olyan, mintha én venném be a mérget, és azt várnám, hogy a másik haljon meg tőle.

Megbocsátott az Úr! Már ebből is láthatod, hogy milyen óriás Ő.

Megbocsátott neked. Szerintem, kezd el hinni, hogy fontos vagy neki, kezd el hinni, hogy szeret, kezd el hinni, hogy megváltoztatja az életed, kezd el hinni, hogy gondoskodik rólad…

Elvégeztetett.

 Arra gondoltam, hogy talán nincsenek is komoly kétségeid. Az is lehet, hogy jóindulatúan mosolyogtál itt az erőlködésemen. Talán komolyan keresed már Istent egy ideje, csak valahogy nem volt alkalmad eddig, hogy személyesen hozzá fordulj. Talán nem is gondoltál rá, hogy beszélnetek kéne. Talán azt gondoltad, hogy neki kéne megtennie az első lépést. Talán már rá is jöttél, hogy ő már régen megtette az első lépést, és azóta sokszor közeledett hozzád, csak mindeddig nem vetted észre, nem hallottad meg.

Nos, ha így van, akkor – szerintem – nincs jobb pillanat, mint ez, hogy hozzá fordulj. Ehhez idéznem kell a Bibliából, hiszen nem rám kell hallgatnod, hanem rá. Az én szavam lehet hamis, az övé, igazság.

„Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról,

és szívedben hiszed, hogy Isten föltámasztotta

Őt a halálból, megtartatol. Mert szívvel hiszünk

az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást

az üdvösségre.” Róma 10:9–10

Tehát ha a szívedben hiszel, az szükséges, de nem elégséges feltétel. Ki is kell mondanod. Ugyanúgy, ahogy a házastársadnak, vagy a gyerekednek is kimondod, hogy szereted őket. El tudod képzelni, hogy úgy éltek együtt, hogy sohasem mondod ki: szeretlek? El tudod képzelni, hogy megfelelő lenne úgy a kapcsolatotok?

Javasolnék neked egy imát, amit elmondhatsz az Úrnak. Elmondhatod teljesen egyedül, nem kell, hogy mások hallják. Elmondhatod a betegágyadban fekve, vagy elmondhatod állva, akár térden állva is, ahogy gondolod. Elmondhatod hangosan, kiáltva, de suttoghatod is halkan, Ő meg fogja hallani. Ezzel semmilyen egyháznak nem kötelezted el magad, nem leszel semmilyen gyülekezetnek tagja, de Ő elfogad téged, és örök életet ad. Íme az ima:

IMA AZ ÜDVÖSSÉGÉRT

Hiszem, hogy Jézus Istennek Fia.

Hiszem, hogy Jézus meghalt az én bűneimért.

Hiszem, hogy Jézus feltámadt a halálból az én megigazulásomért.

Kérlek Jézus, legyél az én Uram, Megváltóm és Gyógyítóm!

Jézus, Te vagy az én Uram, Megváltóm és Gyógyítóm!

Meg vagyok váltva! Újjászülettem Krisztusban.

Az Ő Szent Vére megtisztított minden bűntől.

Köszönöm Úr Jézus az örök életet!

Ámen.

Azt hiszem, hogy most többet szeretnél megtudni Jézusról, és nem az én szavam érdekel. Szakítsuk is félbe kicsit a beszélgetést, és kezd el olvasni a Bibliát. Ismerkedj meg Jézus Krisztus közvetlen üzenetével. Azt javaslom, kezd János Evangéliumával. Ha még nincs Bibliád, olvashatod itt is:

http://www.kereszteny.hu/biblia/showbook.php?reftrans=2&abbook=Jn

Aztán, ha van kedved, folytathatjuk még a beszélgetést…

 Talán nem bánod, ha összegzem, hogyan alakult eddig Isten létével vagy nemlétével kapcsolatos véleményed.

1. Meghallgattad a barátaidat.
2. Meghallgattad a környezetedet.
3. Hallgattál ismeretleneket.
4. Hallottad a saját(?) gondolataidat a fejedben.
5. Most meghallgattál engem.

Szerintem itt az ideje, hogy továbblépj ezen. Miért húznánk tovább az időt? Végül is vagy ragaszkodsz eddigi álláspontodhoz, vagy nem. Csak erről van szó. Úgyis te döntesz.

 Mi lenne, ha megkérdeznéd őt, magát? Mi lenne, ha adnál egy esélyt annak, hogy ha tévedsz, megváltoztathasd a véleményedet? Egy próbát megér.

Hadd nyugtassalak meg! Ha megtudod az igazságot, nem kötelező megváltoztatnod a véleményedet. Nem kötelező hinned, és pláne nem kötelező Isten híve legyél. Dönthetsz úgy is, hogy távol maradsz, még úgy is dönthetsz, hogy az ellensége leszel. Ez a te szabad választásod, senki sem fogja elvenni tőled.

Én a következőképpen szólítanám meg Istent, a te helyedben:

Uram!

Kételkedem, nem tudom mi az igazság.

De szeretném tudni!

Ha Te az vagy, akinek kijelented magad a Bibliában, ha Te Mindenható vagy, akkor el tudod oszlatni a kétségeimet.

Ki tudod számomra jelenteni az igazságot, hogy higgyek.

Meg tudod találni a módját, hogy bizonyosságot nyerjek.

Uram!

Akarom tudni az igazságot!

Ha létezel, nyilvánítsd ki nekem!

Kérlek!

Ámen.

Természetesen használhatod a saját szavaidat, kérheted másképpen is, de úgy gondolom, nem lehetsz annyira dölyfös, hogy azt várd el, hogy miközben hátat fordítasz, Isten majd jönni fog, és rimánkodik, hogy nyisd ki a szemed. Bár azt gondolom, hogy annyira szeret, hogy még ezt is megteszi érted, hiszen egyszülött fiát is odaadta, én a helyedben mégiscsak megkérném Őt, és a megfelelő tisztelettel tenném ezt. Miért ne lehetnél te is nagyvonalú? 

 Én csak itt nyomom a sódert, miközben azt sem tudom, ki vagy igazából? Mit gondolsz? Mit érzel, mik a gondjaid, körülményeid. Tényleg nem tudom.

De nem akarom nyomni a sódert, mert tudom, hogy az nincs a hasznodra. Hiszen te sem tudod, ki vagyok én igazából. Nem tudhatod, mit gondolok, mit érzek, mik a gondjaim, a körülményeim. És pláne nem tudhatod, miért nyomom egyáltalán a sódert, hogy mit is akarok tőled, hogy mi a motivációm?

Lehet, hogy unod ezt az egész diskurzust (az is lehet, hogy már itt sem vagy, csak én beszélek itt magamban), és azt gondolod, megint egy balfék, csak beszél itt értelmetlen zagyvaságokat. Ha ezt gondolod, nincs baj. Én tényleg csak egy balfék vagyok, és gyakran beszélek értelmetlen zagyvaságokat. Kérdezd meg a feleségemet vagy a gyerekeimet, ha nem hiszed!

De képzeld el, hogy olyan valaki beszél hozzád, aki hibátlanul kommunikál. Olyan valaki, aki tudja, hogyan győzzön meg téged. Valaki, aki profi, akinek ez a szakmája, briliáns érvrendszere van, és tudja, hogyan érje el azt, amit akar.

Ne mond, hogy ilyen nincs! Gondolj csak bele, mennyi ügyes nő csavarja teljesen az ujja köré a férfiakat. Elég csak azt mondaniuk, amit hallani akarsz, és már el is olvadtál. Vagy hány zseniális színész van aki elhiteti veled a filmeken, hogy ő jó ember. Pont az ördög ne tudná ezt megtenni? Meg is teszi. Ezen ügyködik szakadatlanul, mióta világ a világ.

Ha valaki jó előadó, jól kommunikál, jól érvel, jól keveri a lapokat, akkor könnyen bevisz téged is az erdőbe. Ha rá hallgatsz, csapdába esel. El tudja érni, hogy azt csináld, amit ő akar. És ha nem kedvel téged, ha gyűlöl, ha el akar pusztítani, akkor ez nem tesz jót neked, ugye?

És csinálj egy listát: ki az akiben biztos vagy, hogy szeret téged? Kik azok, akik nem kihasználni akarnak, hanem azt akarják, hogy jó legyen neked? Hányan vannak? Ketten? Hárman? Ha kivételes ember vagy, talán fél tucat. (Ha ennél többen vannak a listádon, akkor nem kivételes vagy, hanem naiv.)  

A barátaid, akik tanácsokat osztogatnak, ha kell, ha nem, ők a javadat keresik? Biztos vagy benne? Milyen áldozatot hoznának érted, ha bajban lennél? Lenne köztük olyan , aki hajlandó lenne például leszokni a dohányzásról, ha a te életed múlna ezen?

Tényleg gondolj bele, kiben bízhatsz! Én csak az Istent ismerem, aki úgy szeret engem, ahogy vagyok. Feltétel nélkül. Akár rossz vagyok, akár jó, ő szeret engem. És szeret téged is, akár hiszel benne, akár nem.

Figyelj! Ne hallgass rám! Ne higgy nekem! Ne ítéld meg Istent annak alapján, amit én mondok! Ne ítéld meg Istent az én gondolataim alapján! Ne ítéld meg a barátaid véleménye alapján! Miért ítélnéd meg bármilyen tekintély, tudomány, hatalom, elmélet alapján? Még az egyház, és a papsága alapján sem érdemes megítélned az Istent. Hiszen nem a papok teremtették a világot, és pláne nem ők teremtették Istent! (Ettől persze még tisztelheted a papokat, az egyházat, az elméleteket, a hatalmat, a tudományt, a barátaidat. Akár engem is tisztelhetsz, ha éppen nem szégyelled.)

Keresd magad a választ! Kérd meg őt, hogy mutassa ki neked a szeretetét! Ha mindenható, bizonyítsa be neked, hogy létezik. Kérd őt, hogy láttassa meg veled az igazságot! Hiszen eddig nem kérted őt. Eddig csak vizsgálgattad, a kétségeidet fogalmazgattad, tiltakoztál és tagadtál. És az Isten nem tolakodó. Nem fog nyomulni. Ő aztán nem nyomja neked a sódert.

De csak ő képes arra, hogy megmutassa az igazságot neked.

Kérd! Már persze, ha tudni akarod.

Sokat gondolok a tegnapi asszonyra. Elképzelem, hogy milyen lehet ennek a családnak az élete. Borzadva gondolok arra, hogy az az ötéves kislány, hóna alatt a babájával, mit áll ki nap, mint nap, amikor hasonló helyzetekkel találkozik, vagy amikor csak tanúja annak, ahogy az anyja viselkedik. És elképzelem a kislányt, hogy mi lesz vele tíz, húsz vagy több év múlva. Mit fog kezdeni ezekkel az emlékekkel? Mit tesz mindez a jellemével, az érzelmi életével, a gondolkodásával, a lelkével?

És elgondolkozom azon, hogy a férje, aki mellette él, mi mindent áll ki. Hogy joga lenne a boldogsághoz, és joga lenne ahhoz, hogy ne kelljen semmilyen közösséget vállalnia a hamissággal.

És ahogy gondolkozom, ráébredek arra, hogy mennyire elítélem az asszonyt. Ráébredek arra, hogy hiszen én is ugyanazt teszem, mint bárki más. Gyűlölködöm, kárhoztatok, haragszom, ítélkezem. Pedig csak egy órányi affér volt az egész, valójában mit sem tudok az asszonyról. Sem a körülményeiről, sem a múltjáról, sem a kínjairól, sem az indítékairól. Megítélek egy életet egy benyomás alapján.

És még valami: viselkedésemmel még hozzá tettem valamit az asszony tapasztalataihoz: mindenki ellenség.

És te tudod, hogy én hiszek Istenben, és keresztyénnek vallom magam, és a hitről, a jóságról, a megbocsátásról beszélgetek veled már több, mint egy hete. És közben mégis úgy viselkedem, ahogy Jézus soha nem viselkedett volna.

És most bűntudatom kéne legyen emiatt. Te is azt gondolhatod, hogy képmutatáson értél. Vizet prédikálok, aztán meg vedelem a bort. Igazad van.

És nyilván van még rengeteg hasonló tapasztalatod, amikor hasonló dolgon értél embereket. Láttad a hamisságot, hallottál hazugságokat. Becsaptak, talán bántottak is, ki tudja mi mindent álltál ki az emberektől. Nyilván voltak, akik elutasítottak, akik méltatlanul bántak veled. Nyilván voltak sérelmeid. Hogyne lennének kétségeid? Hogyne gondolhatnád: szar ez a világ!

Mit papolnak nekem Istenről! Nincs itt semmiféle Isten. Nincs jóság, nincs semmi. Az egyik nap ilyen, a másik pedig olyan. És újra azt mondom: igazad van.

Mondanom kell valamit: nincs bűntudatom. Talán ez meglep. Ember vagyok. Olyan mint te, és olyan, mint az az asszony. Járok kelek, felkelek, lefekszem, élek. Igyekszem jót tenni, aztán hibázok, elbukok, kezdem elölről.

És nem tudom jóvátenni a tegnapi viselkedésemet. Nem tudom visszaszívni a szavaimat, a gondolataimat. Semmit sem tudok, egyetlen pillanatot sem tudok megsemmisíteni abból, amit tettem, átéltem életem során. Még akkor sem, ha megbántam, akkor sem, ha véletlen volt.

És azok is képtelenek erre, akik veled bántak el, akik téged bántottak, akiket te gyűlölsz, vagy megvetsz. Vagy lehet, hogy már nem is gondolsz rájuk. Talán már meg is bocsátottál nekik.

Tudod, én nem vagyok jó ember. Rossz sem. Van, aki szeret engem, és van aki nem. Ahogy az az asszony sem. Őt is szereti valaki, és vannak, akik gyűlölik talán. És te sem vagy rossz vagy jó. Ember vagy.

És Isten az egyetlen az egész világon, aki soha sem kárhoztat téged, bármit teszel. Aki mindent megbocsát, ha kéred. Aki mindig, minden pillanatban szeret. Ismersz valakit az egész világon, akinek nem számít, hogy nézel ki, mit mondasz, mit cselekszel? Még az sem számít, hogy szereted–e.  

Én egész lényemben hálás vagyok, hogy létezik. 

Tegnap találkoztam egy asszonnyal, aki egy 1.000.000 forintos ügylet után, képes volt egy órán keresztül mocskolódni további 10.000 forint nyereség érdekében. Természetesen, mint kiderült később, előre kitervelt módon.

Sárral dobálta az összes jelenlévőt, senkire nem volt tekintettel, még a jelenlévő ötéves kisgyermekére, és a szégyenkező, a háttérben konspirálni igyekvő férjére sem.

Úgy éreztem, derékig járunk a mocsokban, és nemigen láttam, hogyan keverednénk ki ebből. Egy imát mondtam magamban, ezután kiderült a 10.000 forintos igény, és csönd lett. Megszűnt a lidércnyomás.

És most nem akarlak az ima erejével bombázni, inkább az asszonyról engedj meg egy gondolatot!

Szörnyű életük lehet. Nem ismerek senkit, ki egy ezrelékes extra nyereségért ilyen patáliát rendezett volna. Ezt az egészet nem tudom még a pénz beteges szeretetének sem betudni. Hiszek abban, hogy ember ilyen aljas önmagától nem lesz. És nem teszi ilyenné sem a véletlen, sem a szerencse vagy szerencsétlenség. A gonosz gondolatok, a gonosz késztetés, a gonosz cselekvés nem jön magától.  A gonosztól jön.

A gonosz suttog ott a fejében vagy a vállán, ha úgy könnyebb elképzelni, és biztatja, űzi, hajtja: mond meg nekik! Neked van igazad! Adj nekik! Ez jár neked! Szerezd meg, ami a tiéd! Ne hagyd, hogy becsapjanak! Mindenki téged akar kihasználni! Utaznak rád! Most visszavághatsz! Te vagy az erősebb!

Te is tudod, és én is tudom azonban, hogy ha téged biztatna így valaki, nyilván nem viselkednél így. Nem hagynád magad aljas módon befolyásolni, ellenállnál, és megmaradnál önmagad. Vagy nem?

Ahhoz, hogy valaki így viselkedjen, el kell fogadnia ezeket a szavakat, ezt a biztatást, rá kell mondania önmagában: ez így van. Egyetértek ezzel.

És én azt hiszem, ez a tegnapi szerencsétlen asszony elfogadta a gonosz igazát igaznak ebben a helyzetben, és szeretném azt gondolni, hogy a tegnapi egy kivételes helyzet volt az életében, és egy holnapi helyzetben ellenáll majd. Talán létszükséglet volt valamiért neki ez az extra pénz. Talán megfenyegette valaki, hogy ha nem szerzi meg azt a 10.000–t, akkor megöli a gyerekét, tönkreteszi a családját, az életét. Talán lehet elfogadható magyarázatot találni.

Egy azonban biztos: megvolt a választási lehetősége, hogy kire hallgat, és ő választott így. És mindig megvan a választási lehetőségünk.

És ez az asszony, ha mégoly mélyre is süllyedt, mint a híre alapján gondolni lehet, holnap fölnézhet az égre, és azt mondhatja: megbántam. Nem akarok így élni. Soha többé. Bocsáss meg, Uram! Segíts!

És – hitem szerint – megszabadul.

Azt nem tudom, hogy az emberek, akikkel így bánt, megbocsátanak–e neki. Az az emberek dolga. Én azt tudom, hogy ha ezt megtenné, alapjaiban változna meg az élete. Jobb lenne! Jobb lenne az élete, a házassága, a családi élete, az emberi kapcsolatai, minden. És nem ismerek semmilyen gyógymódot, módszert, amivel ugyanez elérhető lenne.

És szerintem te sem.

Talán te is éreztél már olyat, hogy veled nem történhet semmi baj. Hogy a tragédiák mindig mással történnek. Énbennem kialakult egy ilyen énkép. Megtehetek bármit, védelem alatt állok.

Persze történtek velem is apróbb balesetek. Többször törtem el a karom, a lábujjam, betört a fejem. Egyszer – nem fogod elhinni (az anyám sem hitte el) –  egy lovassági kard esett a számba.

Egészen banális történet: az egyik barátom két kardot talált valahol. Az egyik kard pengéje törött volt, a másiké ép. Természetesen nekem jutott a törött, és vívni kezdtünk, ahogy a filmekben láttuk. A barátom fölmenekült egy fára. Tátott szájjal néztem utána. Egyszer csak kicsúszott a kezéből a kard, és beleesett egyenesen a számba. Eshetett volna a szemembe is. Te persze nevezheted véletlennek is, de én inkább azt hiszem, hogy az angyalok vigyáztak rám. És vigyáztak akkor is, amikor mint western-hősök a robogó vonaton ugráltunk át az egyik kocsiból a másikba, és akkor is, amikor ostoba részeg kamaszként fogadásból egy téli éjszakán végigegyensúlyoztam a lánchíd korlátján. Erre is mondhatod, hogy szerencsém volt.

Aztán egyszer a Balatonon vihar előtt még bementem úszni egyet. Mesze beúsztam, élveztem a mind komorabbá váló ég fenyegető látványát. Egy idő után eluntam, és úszni kezdtem kifelé. De a part nem jött közelebb, hanem inkább távolodott. Később mesélte valaki, hogy a Balaton vihar előtt „befelé szív”. Nem tudom, így van–e, de begyulladtam. Igyekeztem erősebben úszni, de hamar kifáradtam. (Tudod, nyolc ujjam volt eltörve, és nem tökéletesen forrtak össze, nem tudom sokáig összezárva tartani őket. Nem vagyok valami jó úszó.) Ráadásul a démon is nyilván ott ült a vállamon: ezt most megszívtad öregem! Itt a vége.

Próbáltam kiabálni, de a part felől fújt a szél, senki nem hallotta. Föladtam. Egykedvű hangulat vett rajtam erőt, kényelmesen lubickoltam a jó meleg vízben és megpróbáltam átélni az értelmetlen halál tragikumát. Már–már hősnek éreztem magam.

Aztán a fejemben megszólalt egy másik hang: nem könnyű ám meghalni! Fuldokolni fogsz. Szenvedni!

Ez a gondolat rögtön kevésbé vonzóvá színezte a tragédiát. Belefeküdtem a vízbe, és minden erőmet beleadva úszni kezdtem a part felé. Addig úsztam, vadul, mint valami rajzfilmfigura, míg a kezem le nem ért a sekély vízben. Életösztön. Mondhatod.

Lehet. Mindenre találhatunk racionális magyarázatot is, ha azt keresünk.

Tudod, az ördög nagyon okos. Nálam mindenképpen sokkal okosabb. És aki okosabb nálam, meg tud győzni engem arról is, ami szemenszedett hazugság. Ha rá hallgatok! És akkor azt gondolom, hogy racionális magyarázattal találkoztam. Gondolod, hogy ezzel csak én vagyok így?

A másik kérdés, amire kerestem a választ: ha a jó dolgok, amik történnek velem, azok a véletlennek, a szerencsének, az életösztönnek köszönhetőek, ha a véletlen, a szerencse, az életösztön viszi előre a világot, akkor, ha tragédia történik, miért az Istent hibáztatjuk?

Te tudod a választ?

 6–8 éves lehettem, amikor először találkoztam a vallással. (Tehát nem Istennel, hanem a vallással!) Budapesten laktunk, közel a Városligethez, a Damjanich utcában. Csodálatos gyermekkorom volt, még ma is elfogódott vagyok, ha végighajtok a környéken, és izgatottan kutatok valami emlék után, ha meglátom a régi házunkat.

Közel a Ligethez, volt egy kápolna a pincében. Közvetlenül az utcáról nyílt, néhány lépcső vezetett le az előtérbe, onnan további lépcsők a kápolnába. Ha közel hajoltál, az utcáról lehetett látni az oltárt is. És én néha közel hajoltam, sőt be is merészkedtem olykor.

Volt, amikor üres volt a templom, volt, amikor tele volt. Láttam, hogy emberek állnak sorba, és a pap valamit a szájukba tesz. Láttam őket összekulcsolt kézzel, láttam keresztet vetni, láttam őket térden állva imádkozni.

Nagyon kíváncsi kölök voltam, mindenbe beleütöttem az orromat, de éreztem, hogy itt történik valami. Valami, ami nekem tilos, amihez én méltatlan vagyok, ahol idegen vagyok. Nem tudtam, mit jelent természetesen, de kukkollónak éreztem magam. Vonzott és taszított. Bűntudatot okozott, és amikor túl nagyra nőtt bennem a feszültség, lábujjhegyen kiosontam. Azóta is gyakran kapom magam azon, hogy lábujjhegyen lépek be egy templomba.

Tudod, nem voltam valami utcagyerek, de tudatában voltam, hogy jó sem vagyok. Harmadikos koromban hét igazgatói intőm volt az iskolában, és tudom, hogy ez nem csak engem minősít, de azért csak jelent valamit.

Az anyám megtanította nekem a Miatyánkot, és gondolkodás nélkül a számra csapott, ha csúnyán beszéltem, de ezek a kérdések, hogy mit csinálnak az emberek a templomba, valahogy nem kerültek szóba. És én sem mertem megkérdezni, mert úgy éreztem, nem tehetem meg. Mert akkor azt is meg kellett volna kérdeznem, hogy mi miért nem veszünk részt soha a szertartásokon.

Szóval kívülálló voltam, outsider. És ez zavart. És dühített. És tudod kikre voltam dühös? Nyilván a bennfentesekre, azokra, akiknek szabad, és akik nekem nem engedik, hogy ott legyek. Az az igazság, hogy soha, senki sem küldött ki, vagy ilyenek, de azt éreztem, hogy bármikor megtehetik. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is biztattak. Se bű, se bá!

És most azt gondolom, hogy már akkor harc folyt az érdekemben a szellemi világban a démonok és az angyalok között. És az angyalok elültették bennem a tisztelet érzését, a szeretet gondolatait, a démonok pedig a bűntudatot, a haragot, a feszültséget, a zavart, az idegenség érzését.

És persze az emberek is tehettek volna valamit. Észrevehetett volna a pap, vagy akár egy kedves vénasszony, szólhattak volna néhány szót, vagy az anyám jobban odafigyelhetett volna rám, esetleg az apám vagy a nagyszüleim, de történetesen nálam ez nem így történt. Tudod, az emberek ma is sokat tehetnének, és van, amikor tesznek, és van amikor nem. És vannak, akik tesznek, és vannak, akik nem. Ez mindig így van, és ki tudja, meddig marad így. Amire én rájöttem később, sokkal később, hogy az én életem nem múlhat azon, mit tesznek az emberek. Nem az számít, hogy honnan jövök, hanem az, hogy hová megyek.

Nem tudom, tudsz–e mit kezdeni ezzel?

 Biztosan eleged van már abból, hogy folyton rólad van szó. Nem is nagyon érted, miért éppen téged pécéztelek ki? Nyugodtan, feszültségek nélkül kibeszélhetnénk itt valakit. A római pápát, vagy az amerikai elnököt, a dalai lámát, vagy a szomszédodat, a főnöködet, a tesódat, vagy akár az én sanghaji nagynénikémet. Miért pont te?

Tudod, én azt hiszem, hogy a pletykázással nem nagyon megyünk semmire. Ha nem bánod, akkor beszéljünk kicsit rólam. Az én miértjeimről. Tudod, én nagyon szeretek magamról beszélni. Ha kettesben vagyunk a feleségemmel, sokszor órákig nem jut szóhoz. Aztán amikor észreveszem a szitut, biztatom keményen: most beszélj kicsit te…rólam!

Tudnod kell, hogy én nem vagyok teológus, nem hirdetem az Igét, csak beszélgetünk. Az én szemléletem ugyanannyira sajátos, mint a tiéd. Nem szeretném rád erőltetni, sőt óvlak is attól, hogy átvegyél belőle bármit, mielőtt leellenőriznéd. Ha akarod, fogsz találni magad körül tanult embereket, akik segítenek neked megfelelően eligazodni.

Mielőtt belefognék az én miértjeimbe, meg kell ismerned a szemléletemet az ördögről, és az ő csapatáról.

Én abban hiszek – tehát az én hitemről van szó! –, hogy nem csak egy fizikai világban élünk, ahol vannak házak, meg fák, meg mindenféle látható, és láthatatlan (csak műszerekkel kimutatható) dolgok, mint te és én például, hanem egyidejűleg szellemvilágban is élünk, ami viszont nem látható, műszerekkel sem tudjuk kimutatni. (Mielőtt vitatkozni kezdenénk erről, nagyon sok mindent nem tudtunk sokáig kimutatni műszerekkel, és azok attól még léteztek. Valami nem attól létezik, hogy ki tudjuk őket mutatni, vagy nem. Ebben egyetértünk?)

Ebben a szellemvilágban gonosz szellemek éppúgy jelen vannak, mint minket segítő, szolgáló szellemek. A gonosz szellemeket nevezhetjük az egyszerűség kedvéért démonoknak, a jókat pedig angyaloknak. És ez a szellemvilág hatással van a fizikai világra. Rám is, és rád is. Képzeld el például, hogy egy apró démon ül a válladra egy társaságban, és sutyorog a füledbe, hogy milyen jól esne most egy sör. Tényleg jól esne! Igazat adsz neki. És iszol egy sört, talán többet is. Aztán amikor hazaindulsz, megint megszólal: csak nem fogsz gyalogolni? Itt az autód, néhány sarok, nem lesz semmi baj! És beülsz, és vezetsz. És talán tényleg nem lesz semmi baj. Talán akkor még nem. De a gonosz kis démon tudja már, hogy érdemes a te füledbe suttogni, mert meghallgatod. És komolyabb, és komolyabb terveket kovácsol, ráadásul nincs egyedül. Tudod, az a terve, hogy elpusztítson téged. És ha megvan a baj, ha megtörtént a tragédia, odaül a válladra megint, és szemrebbenés nélkül suttogja: látod, mit tett veled Isten?

A helyzet az, hogy van választásod. Te döntöd el, kinek hiszel. Ebben egyedül neked kell döntened! Ha egyedül vagy, nem mindegy, mi lesz ezután. A világosság jön vagy a sötétség. Hajnalodik, vagy bealkonyul.

Neked is van okod szenvedélyes lenni! Nyilván. Van számtalan okod rá. Annyi minden történt veled, aminek nem kellett volna megtörténnie. Meghalt valaki, kinek élnie kéne. Elhagyott valaki, pedig itt kéne lennie veled. Becsaptak, vagy kifosztottak. Megvertek. Nem szeretett az anyád eléggé. Kihasznált valaki.

Jogosan kérdezed, miért vert meg téged az Isten?

Miért tette ezt veled?

Vagy miért hagyta, ha akkora hatalma van?

Ha ilyen kérdések merülnek fel benned, akkor ideje lenne megkeresni rájuk a választ.

Nem?

Mert ha ilyen kérdések merülnek fel benned, akkor te nem vagy ateista.

Te hiszel Istenben, csak elégedetlen vagy vele. Szoktad is talán mondogatni: én hiszek valamiben, tudom, hogy valaminek lennie kell, de nem nevezném Istennek.

Van benned valami meghatározatlan bizonytalanság. Néha így érzel, néha úgy. Néha keserű vagy, máskor bizakodó. Megint máskor kőkemény: Nincs Isten! Nekem nem kell Isten! Ha lenne Isten, nem engedte volna, hogy ez megtörténjen. Hagyjon engem inkább békén!

Ha úgy gondolnád, hogy nincs Isten, akkor miért lennél szenvedélyes miatta? Tizennégy szemű tücsök, vagy havasi disznó sem létezik, mégsem izgatod magad emiatt. És ha nincs Isten, akkor ugyanannyira felelős a csalódásaidért, akár a havasi disznó. Ha nincs, nem is hibáztathatod!

Döntsd el, hibáztatni akarod vagy tagadni!

Mert ha tagadni, ebben az esetben egyedül maradtál, akár tetszik, akár nem.

Esetleg úgy gondolod, a többi lelkes ateista melletted áll majd a bajodban? Ha kirabolják a lakásodat, megtérítik a károdat? Megvédenek, ha jogtalanul támad rád valaki, vagy lelkiismeretlen csoportok a végsőkig kihasználnak? Ott állnak majd melletted, ha megbetegszel, ha elfogy a pénzed, vagy egyszerűen csak elfáradsz?

Talán te vagy az a legyőzhetetlen hős, aki minden helyzetben készen állsz, hogy helytállj?

Értem én a szenvedélyedet: miért avatkozik bele mindenki kéretlenül a dolgaidba?

És ha meg is hallgatna a világ, és mindenki eldöntené, hogy nem avatkozik bele, ott állnál egyedül, szemben az aktuális kihívással, és vagy győznél, vagy veszítenél. Újra és újra. Küzdesz, nyersz. Küzdesz, veszítesz. Felállsz, küzdesz. Amíg csak bírod. Egyedül magadra számíthatsz. Ez vagy te? Valóban ez vagy te?

Mert ez az Isten nélküli világ. Ezt kínálja neked az ateizmus. Ezt akarod?

Ha hibáztatni akarod, az persze más. Ez egy rendezetlen viszony közted és Isten között. Szerintem érdemes rendezni. Így vagy úgy.

Talán nem bánod, ha egy kicsit attitűdöt váltok. Legyünk már kicsit szenvedélyesebbek. Benne vagy? Végül is nem arról van szó, hogy a puncstorta a finomabb vagy a vaníliafagylalt.

Itt az egész világról van szó!

Képzelt el, ha a világ mégsem csak úgy magától jött volna létre!

Képzeld el, ha – mondjuk – te teremtetted volna!

Ennyire toleráns lennél akkor is? Hagynád, hogy bárki bármit csináljon vele? Szó nélkül hagynád, hogy tönkretegyék az erdőket, mezőket, a termőföldet?

Hagynád, hogy megmérgezzék a levegőt, a vizeket?

Hogy egymást kihasználják, becsapják, rabolják, megbecstelenítsék és gyilkolják az emberek? Ott lebegnél a világ felett és ezt mondanád: végül is az övék a világ. Nekik adtam! Azt tesznek vele, amit akarnak.

Én gyakran elgondolkodom: hogy miért gondolják egyesek, sokan, hogy megtehetnek minden gazságot, aljasságot Isten teremtésével? Miért gondolják, hogy megúszhatják?

Gondolj bele, hogy ha John McClain (Bruce Willis) teremtette volna a világot, és jönne, hogy számon kérje tőled, mit tettél vele? Nyugodt lennél?

Nem lennél kicsit megijedve, hogy most mi lesz? Mit fog szólni? Mit fog tenni veled? Nem félnél a következményektől? Azt mondanád neki: te nem is létezel? Nem hiszek benned? És ezzel el lenne intézve?

És ha a maffia teremtette volna a világot? Vagy az adóhivatal? Azok szerinted a háttérben zúgolódnának csendesen? „De hát mit tegyünk? Nem hisz bennünk!”

És egyáltalán. A morális része a dolognak nem számít? Ha ajándékot kapsz valakitől, aki szeret, azzal már azt teszel, amihez kedved van? Mondjuk apád farag neked egy szobrot. Nem valami remekművet, csak úgy éppen, na! Becsomagolja szépen, és neked adja. Te bevágod a tűzbe, mert jól ég? És ha legközelebb kérdezi, hol van? Megvonod a vállad? Hiszen neked adta, mi köze hozzá?

Nem gondolod, hogy ha van Isten – már persze ha van –, jogosan kéri rajtad, rajtam számon, hogy mit tettünk?

Bocs. Nem rémisztgetni akarlak, sőt hadd nyugtassalak meg! Az én Istenem lényege nem a büntetés, hanem a megbocsátás. Nem vádol, hanem szeret. És csak annyit mond: beszéljük ezt meg! Egyetlen dolgot ró fel neked, hogy figyelmen kívül hagyod, hogy megtagadod az érdemeit, a létét, hogy nem hívod, ha baj van, hogy nem hiszel benne.

Olyan nagyon nehéz lenne fölülvizsgálni ezt az álláspontodat? Nem elvetni, nem elvtelen módon, tessék–lássék megváltoztatni. Csak felülvizsgálni. Szól valami ellene?

Láttál már átverős műsort kandi kamerával?

Persze, hogy láttál.

Ott ültél a tv előtt, nézted, ahogy behálózzák a szerencsétlen áldozatot, ahogy készül a csapda, és tudtad, hogy bele fog esni, nincs menekvés, bármilyen okos is a kiszemelt áldozat. Láttad, és tudod, hogy bárkit be lehet csapni.

Piros a lámpa. Teherautó áll a lámpánál. Mögötte kicsi autóban középkorú, gyanútlan férfi, lehúzott ablakkal. Várnak a zöldre. Egyszer csak harsány dudaszó hallatszik. Mindenki felkapja a fejét. Aztán újra és újra agresszívan, egyre hosszabban megszólal a duda. A teherautóból ideges hústorony kászálódik ki, és vészt jóslóan megindul a kiszemelt áldozat, a kicsi autó középkorú, gyanútlan áldozata felé. A férfi arcára kiül a rémület, kapkodva tekeri fel az ablakot, lezárja az ajtót, hadonászva tiltakozik: nem ő volt. De a hústorony csak jön. A férfi rettegve várja a közelgő szörnyű pillanatot, amikor odaér majd, és nyilván lesújt az elkerülhetetlen végzet. Félelmébe belekeveredik a kérdés, hogyan kerülhetett ebbe a helyzetbe?

Úgy, hogy becsapták. Te is tudod, hogy bárkit be lehet csapni. Benned is nő a feszültség, hiszen tudod, hogy lehetnél te is az ő helyében. Aztán hirtelen véget ér a borzalom, elmarad a tragédia. A műsorvezető érkezik sietve a pezsgővel, mutogatja a rejtett kamerákat, mindenki nevet, ölelgetik egymást. Az áldozat még nem tért egészen magához, de már megkönnyebbült. Aztán snitt, és jön a következő.

És tudod, az ördög – már ha létezik persze – nagyon profi. Több ezer éve gyakorolja a mesterségét. És nem gondolhatod, hogy bármilyen okos, intelligens vagy is, hogy meg tudod védeni önmagad a saját erődből. Vagy igen?

Hidd el, ha azt keresed, ami az ő igazát támasztja alá, számtalan bizonyítékot szállít neked nap mint nap. És nincs vége. Nem jön az adás végén egy üveg pezsgővel, átkarolni a válladat, hogy nézd csak, ott a kamera, vicc volt az egész. Az átverés, ha hagyod, egész életeden át tart.

Tudom, kész vagy a válasszal. Szerinted én vagyok az, aki be van csapva. Én hagyatkozom a hitemre, én vagyok a hiszékeny. Mi van, ha éppen az Isten az, aki becsapja a világot?

Igazad van, nem bízhatom ezt a kérdést a véletlenre. Nem is tettem. Én is kételkedőnek születtem, tudod, sőt olyan is volt, hogy az sem érdekelt, van–e Isten egyáltalán. Aztán ez megváltozott. Érdekelni kezdett, mi is az igazság. És ha te ateista vagy, neked sem mindegy, hogy igazad van–e, vagy tévedsz. Így van?

Nos, én kerestem a választ, és itt állok vele: Isten létezik, szeret engem, és szeret téged is. Neked van válaszod?

A feleségem, Hajnalka imádni való nő. Mindenki szereti. Na jó. Majdnem mindenki.

Azzal őrjíti meg a környezetét, hogy tagadja a tapír létezését. Szerinte ilyen állat nincs.

Aki ezzel az állásponttal váratlanul találkozik, meghökken. De hát hogy gondolhatod ezt? Hiszen mindenki tudja, hogy van tapír. Az állatkertben is van…

Tudod, Hajnalka nagyon bájos ilyenkor. Szemében huncut fény csillan és mosolyog. Nagyon jól csinálja. Nem vitatkozik, csak legyint. Beszéljünk másról.

És a kitartóbbak hoztak már neki fényképeket a tapírról. Csak nevetett. Na hát, a mai technika! Természetfilmet mutattak neki, ugyanígy lesöpörte: illúzió. A múltkor láttam egy filmet a dinoszauruszokról. Dinoszauruszok is vannak?

Szeretettel hirdeti, hogy összeesküvést szerveztek ellene, és át akarják ejteni. Lehetetlen meggyőzni.

Kérték, jöjjön el az állatkertbe, győződjön meg róla a saját szemével. Ő azonban ragaszkodik a játékához, és csak mosolyog. És tudom, ha elé hoznál egy élő állatot, elfordítaná a fejét, és azt mondaná, ne viccelj velem. Most miért erőszakoskodsz?

Te is tudod, ha akarná, ha az lenne a célja, hogy meggyőződjön az igazságról, pillanatok alatt meggyőződhetne arról, hogy van tapír. Ha nem tagadni akarná a tapír létét. De ő egy tapírtalan világban akar élni. Ha szóba kerül, hirdeti is: tapírok pedig nincsenek.

Ilyen nincs, mondod, és most nyilván kineveted a feleségemet. (Megjegyzem, nem bánná, ha kinevetnéd. Sokkal inkább örülne, mint ha az asztalt verve, acsarkodva próbálnád bizonyítani az igazadat.)

Te hogy vagy ezzel? Te mire keresel bizonyítékokat? Mi a különbség? Te valóban tudni akarod az igazságot?

Mond, láttál már ateistát, aki az igazságot akarja tudni? Aki így gondolkozik: Nos, minden erőmet arra fogom fordítani, hogy bebizonyítsam: Isten él. És ha kudarcot vallok ebben, akkor vetem el a létezését.

Nem így van. Az ateizmus nem keresi Istent. Nem is akarja, hogy legyen. Az álláspontjának az igazolásához keres érveket. És talál is. Mindig fog találni.

Nekem tetszik a tapír, szeretem nézni ezt a kedves, bumfordi állatot. Úgy gondolom, hogy Hajnalka is szeretné. De nem szeretheti, nem gyönyörködhet benne, mert tagadja a létét. Ez az ára a tagadásának. Veszít ezzel? Persze. Valamennyit biztos. De annyi minden van még, amit szerethet a tapír helyett. Például engem. Hm.

Nem veszít olyan nagyon sokat, hogy egy szertelen pillanatában elkezdett játék miatt kitette az életéből a boldogtalan tapírt.

De mit veszítesz te, ha makacsságból, büszkeségből, keserűségből, vagy bármi más okból lemondasz arról, hogy a te világodban is jelen legyen Isten. Elgondolkoztál már azon, mi mindenről mondasz le, ezáltal? Mond, megéri?

Nem engedhetnéd meg magadnak, hogy elgondolkozz egy kicsit legalább? Nem adhatnál annak a lehetőségnek egy szikrányi esélyt, hogy tévedsz?

Ismerek egy matematikust. Kandidátus, komoly tudós, érti a szakmáját. Meggyőződéses ateistának nevezte magát. Ám tisztességes tudós lévén, adott magának esélyt, hogy talán téved. Senki sem győzte meg, önmaga jutott arra a meggyőződésre, hogy Isten létezik. Aztán éveket szánt arra, hogy matematikai eszközökkel is bebizonyítsa az igazát.

Ha attól félsz, hogy te is így járhatsz, ne fogj bele, ragaszkodj az álláspontodhoz, ha inkább ez éri meg neked. Tudod, te választasz, te döntesz, ezt senki sem teheti meg helyetted.

 Mi az igazság?

Nézem az eget. Ragyog.

Szeretem a kora őszi napsütést. És a késő őszit is. Szeretem a fényeket, a színeket, a formákat. A felhők formáját, a hegyekét, a végtelen síkságot, a fák alakját, a lombokat, az apró leveleket külön-külön, és együtt. Szeretem a folyókat, ahogy lomhán folynak, a patakokat, ahogy zúgnak, és a tavak csendjét nyári kora reggelen, de télen is, amikor csak a jégbe fagyott nád susog a szélben.

Egyszer láttam befagyott mezőt, a hártyavékony jég alatt elsuhant egy–egy pocok. Szeretem az állatokat is. Szeretem nézni, ahogy egy sas kering a magasban, és vijjogva keresi a párját.

Szeretem Isten teremtett világát. Nem találok benne gyűlölni valót. Igaz, nem is keresek.

Szeretem az embereket is, téged is szeretlek. Bármit is gondolsz erről.

Néha elgondolkozom a csodán, de felfogni képtelen vagyok. Hogy nincs egy csöppnyi hely, ami üres lenne, ami ne lenne készen, ami ne lenne önmagában tökéletes, ami ne lenne önmagában csoda. És semmi sincs, ami csak önmagában lenne, és ne lenne kapcsolatban az egésszel. És ugyanakkor nincs olyan hely, ami tele lenne, és ne férne oda még valami másik csoda. Akár te, akár én, vagy valaki más.

Hogy van ez? Lehet ezt tudni? Lehet ezt érteni? Vagy csak érezni lehet, és elfogadni?

És nekem csoda, hogy élek, és látom ezt, és ott vagyok, ahol éppen vagyok, és ha akarok, arrébb mehetek, és nézhetek valami mást, és ott is jó helyen vagyok.

Mert Isten teremtett világa az enyém. És persze a tied. Így együtt. Nem kell, rajta megosztozzunk.

De te azt gondolod, hogy ezt a gyönyörű világot nem Isten teremtette. Hogy nem is kellett ehhez Isten. Nem értem, ha elfogadod az alkotást, miért zavar az Alkotó? De ha zavar, hát zavar. Ezen nem (sem) fogunk összeveszni. Ezen én úgysem tudok változtatni, csupán csak te. Ha akarsz. Mert tudod, nem te lennél az első, aki ebben a kérdésben vagy másban megváltoztatta korábbi véleményét. Ez velem is előfordult már, és veled is. Adjunk ennek egy esélyt!

Mert tudod, az igazság független attól, hogy te mit gondolsz, vagy én mit gondolok. Isten vagy van, vagy nincs. És számunkra, emberekre nézve négyféle dolog következhet ebből.

Szerintem az első variáció az igazság, álláspontom szerint az életre nézve ez a megfelelő kombináció. Abban a hitben élni, hogy él az Isten, megélhetővé teszi a csodát. Erről nagyon sokan, nagyon sokat beszéltek, írtak, ezt a sort én most nem folytatom. Nem erről írok, ezt inkább élem.

A második variáció szerint tévedésben élek. Hát a formális logika szabályai szerint ennek is van esélye, de mi köze van a formális logikának a valósághoz? Ezt a kérdést sem taglalom, ha akarod, foglalkozz ezzel inkább te! És találj ki valami okosat, mert azok az érvek, amik azt kívánják alátámasztani, hogy Isten nincs, mindeddig nagyon siralmasra sikerültek. Valamennyit könnyedén megcáfolták, kitalálóik nem is vitatkoznak a cáfolatokkal, mindössze erősebben hangoztatják ugyanazt. Nemigen lehet összezavarni őket a tényekkel. Ha te az én oldalamról vizsgálnád a kérdést, magad is látnád ezt. Így aztán, ha szaporítani akarod az érveket, rukkolj elő valami igazán eredeti dologgal! Vedd a fáradságot, ülj le, gondolkozz, és azt mond, amiről meggyőződtél, hogy védhető legalább. Adja magadra! Ne elégedj meg elcsépelt frázisokkal!

Ha a harmadik variáció lenne a valóság, hát az igazán szörnyű lenne. Mert úgy élni, hogy nem hiszel Istenben, még hagyján, hiszen Isten a hitetlenséged ellenére is gondoskodik rólad. De mi lenne akkor, ha elpusztítod a világot, és nincs aki kijavítsa a hibát. Ha nincs senki, akinek terve van erre, és hatalma is, hogy megvalósítsa azt? Mindegy, mit hiszel. Gondold végig ezt. Szeretnél egy ilyen világban élni? Ha választhatnál, ezt választanád?

A negyedik variáció viszont legalább is kínos helyzetet teremt a számodra. Elutasítani a világ teremtőjét, aki mindenható, aki minden hatalom birtokosa, és aki sokszor figyelmeztetett életedben, akár közvetlenül is. Elutasítani Istent, aztán egyszer ott állni előtte, szembesülni vele, hogy tévedtél… Ciki.

Én erről a negyedik variációról gondolkoznék veled, ha akarod. Meggyőződésem, hogy ezt a kérdést nem veheted félvállról, és annyit nyilván belátsz, hogy a döntésedet nem bízhatod csak úgy a véletlenre. Valóban azt szeretném, ha beszélgetnénk, ha hozzászólnál, és ígérem, nem hagyom válasz nélkül a szavaidat, én is figyelni fogok rád, ha velem tartasz.