6–8 éves lehettem, amikor először találkoztam a vallással. (Tehát nem Istennel, hanem a vallással!) Budapesten laktunk, közel a Városligethez, a Damjanich utcában. Csodálatos gyermekkorom volt, még ma is elfogódott vagyok, ha végighajtok a környéken, és izgatottan kutatok valami emlék után, ha meglátom a régi házunkat.

Közel a Ligethez, volt egy kápolna a pincében. Közvetlenül az utcáról nyílt, néhány lépcső vezetett le az előtérbe, onnan további lépcsők a kápolnába. Ha közel hajoltál, az utcáról lehetett látni az oltárt is. És én néha közel hajoltam, sőt be is merészkedtem olykor.

Volt, amikor üres volt a templom, volt, amikor tele volt. Láttam, hogy emberek állnak sorba, és a pap valamit a szájukba tesz. Láttam őket összekulcsolt kézzel, láttam keresztet vetni, láttam őket térden állva imádkozni.

Nagyon kíváncsi kölök voltam, mindenbe beleütöttem az orromat, de éreztem, hogy itt történik valami. Valami, ami nekem tilos, amihez én méltatlan vagyok, ahol idegen vagyok. Nem tudtam, mit jelent természetesen, de kukkollónak éreztem magam. Vonzott és taszított. Bűntudatot okozott, és amikor túl nagyra nőtt bennem a feszültség, lábujjhegyen kiosontam. Azóta is gyakran kapom magam azon, hogy lábujjhegyen lépek be egy templomba.

Tudod, nem voltam valami utcagyerek, de tudatában voltam, hogy jó sem vagyok. Harmadikos koromban hét igazgatói intőm volt az iskolában, és tudom, hogy ez nem csak engem minősít, de azért csak jelent valamit.

Az anyám megtanította nekem a Miatyánkot, és gondolkodás nélkül a számra csapott, ha csúnyán beszéltem, de ezek a kérdések, hogy mit csinálnak az emberek a templomba, valahogy nem kerültek szóba. És én sem mertem megkérdezni, mert úgy éreztem, nem tehetem meg. Mert akkor azt is meg kellett volna kérdeznem, hogy mi miért nem veszünk részt soha a szertartásokon.

Szóval kívülálló voltam, outsider. És ez zavart. És dühített. És tudod kikre voltam dühös? Nyilván a bennfentesekre, azokra, akiknek szabad, és akik nekem nem engedik, hogy ott legyek. Az az igazság, hogy soha, senki sem küldött ki, vagy ilyenek, de azt éreztem, hogy bármikor megtehetik. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is biztattak. Se bű, se bá!

És most azt gondolom, hogy már akkor harc folyt az érdekemben a szellemi világban a démonok és az angyalok között. És az angyalok elültették bennem a tisztelet érzését, a szeretet gondolatait, a démonok pedig a bűntudatot, a haragot, a feszültséget, a zavart, az idegenség érzését.

És persze az emberek is tehettek volna valamit. Észrevehetett volna a pap, vagy akár egy kedves vénasszony, szólhattak volna néhány szót, vagy az anyám jobban odafigyelhetett volna rám, esetleg az apám vagy a nagyszüleim, de történetesen nálam ez nem így történt. Tudod, az emberek ma is sokat tehetnének, és van, amikor tesznek, és van amikor nem. És vannak, akik tesznek, és vannak, akik nem. Ez mindig így van, és ki tudja, meddig marad így. Amire én rájöttem később, sokkal később, hogy az én életem nem múlhat azon, mit tesznek az emberek. Nem az számít, hogy honnan jövök, hanem az, hogy hová megyek.

Nem tudom, tudsz–e mit kezdeni ezzel?