Mi az igazság?
Nézem az eget. Ragyog.
Szeretem a kora őszi napsütést. És a késő őszit is. Szeretem a fényeket, a színeket, a formákat. A felhők formáját, a hegyekét, a végtelen síkságot, a fák alakját, a lombokat, az apró leveleket külön-külön, és együtt. Szeretem a folyókat, ahogy lomhán folynak, a patakokat, ahogy zúgnak, és a tavak csendjét nyári kora reggelen, de télen is, amikor csak a jégbe fagyott nád susog a szélben.
Egyszer láttam befagyott mezőt, a hártyavékony jég alatt elsuhant egy–egy pocok. Szeretem az állatokat is. Szeretem nézni, ahogy egy sas kering a magasban, és vijjogva keresi a párját.
Szeretem Isten teremtett világát. Nem találok benne gyűlölni valót. Igaz, nem is keresek.
Szeretem az embereket is, téged is szeretlek. Bármit is gondolsz erről.
Néha elgondolkozom a csodán, de felfogni képtelen vagyok. Hogy nincs egy csöppnyi hely, ami üres lenne, ami ne lenne készen, ami ne lenne önmagában tökéletes, ami ne lenne önmagában csoda. És semmi sincs, ami csak önmagában lenne, és ne lenne kapcsolatban az egésszel. És ugyanakkor nincs olyan hely, ami tele lenne, és ne férne oda még valami másik csoda. Akár te, akár én, vagy valaki más.
Hogy van ez? Lehet ezt tudni? Lehet ezt érteni? Vagy csak érezni lehet, és elfogadni?
És nekem csoda, hogy élek, és látom ezt, és ott vagyok, ahol éppen vagyok, és ha akarok, arrébb mehetek, és nézhetek valami mást, és ott is jó helyen vagyok.
Mert Isten teremtett világa az enyém. És persze a tied. Így együtt. Nem kell, rajta megosztozzunk.
De te azt gondolod, hogy ezt a gyönyörű világot nem Isten teremtette. Hogy nem is kellett ehhez Isten. Nem értem, ha elfogadod az alkotást, miért zavar az Alkotó? De ha zavar, hát zavar. Ezen nem (sem) fogunk összeveszni. Ezen én úgysem tudok változtatni, csupán csak te. Ha akarsz. Mert tudod, nem te lennél az első, aki ebben a kérdésben vagy másban megváltoztatta korábbi véleményét. Ez velem is előfordult már, és veled is. Adjunk ennek egy esélyt!
Mert tudod, az igazság független attól, hogy te mit gondolsz, vagy én mit gondolok. Isten vagy van, vagy nincs. És számunkra, emberekre nézve négyféle dolog következhet ebből.
Szerintem az első variáció az igazság, álláspontom szerint az életre nézve ez a megfelelő kombináció. Abban a hitben élni, hogy él az Isten, megélhetővé teszi a csodát. Erről nagyon sokan, nagyon sokat beszéltek, írtak, ezt a sort én most nem folytatom. Nem erről írok, ezt inkább élem.
A második variáció szerint tévedésben élek. Hát a formális logika szabályai szerint ennek is van esélye, de mi köze van a formális logikának a valósághoz? Ezt a kérdést sem taglalom, ha akarod, foglalkozz ezzel inkább te! És találj ki valami okosat, mert azok az érvek, amik azt kívánják alátámasztani, hogy Isten nincs, mindeddig nagyon siralmasra sikerültek. Valamennyit könnyedén megcáfolták, kitalálóik nem is vitatkoznak a cáfolatokkal, mindössze erősebben hangoztatják ugyanazt. Nemigen lehet összezavarni őket a tényekkel. Ha te az én oldalamról vizsgálnád a kérdést, magad is látnád ezt. Így aztán, ha szaporítani akarod az érveket, rukkolj elő valami igazán eredeti dologgal! Vedd a fáradságot, ülj le, gondolkozz, és azt mond, amiről meggyőződtél, hogy védhető legalább. Adja magadra! Ne elégedj meg elcsépelt frázisokkal!
Ha a harmadik variáció lenne a valóság, hát az igazán szörnyű lenne. Mert úgy élni, hogy nem hiszel Istenben, még hagyján, hiszen Isten a hitetlenséged ellenére is gondoskodik rólad. De mi lenne akkor, ha elpusztítod a világot, és nincs aki kijavítsa a hibát. Ha nincs senki, akinek terve van erre, és hatalma is, hogy megvalósítsa azt? Mindegy, mit hiszel. Gondold végig ezt. Szeretnél egy ilyen világban élni? Ha választhatnál, ezt választanád?
A negyedik variáció viszont legalább is kínos helyzetet teremt a számodra. Elutasítani a világ teremtőjét, aki mindenható, aki minden hatalom birtokosa, és aki sokszor figyelmeztetett életedben, akár közvetlenül is. Elutasítani Istent, aztán egyszer ott állni előtte, szembesülni vele, hogy tévedtél… Ciki.
Én erről a negyedik variációról gondolkoznék veled, ha akarod. Meggyőződésem, hogy ezt a kérdést nem veheted félvállról, és annyit nyilván belátsz, hogy a döntésedet nem bízhatod csak úgy a véletlenre. Valóban azt szeretném, ha beszélgetnénk, ha hozzászólnál, és ígérem, nem hagyom válasz nélkül a szavaidat, én is figyelni fogok rád, ha velem tartasz.
