Talán te is éreztél már olyat, hogy veled nem történhet semmi baj. Hogy a tragédiák mindig mással történnek. Énbennem kialakult egy ilyen énkép. Megtehetek bármit, védelem alatt állok.
Persze történtek velem is apróbb balesetek. Többször törtem el a karom, a lábujjam, betört a fejem. Egyszer – nem fogod elhinni (az anyám sem hitte el) – egy lovassági kard esett a számba.
Egészen banális történet: az egyik barátom két kardot talált valahol. Az egyik kard pengéje törött volt, a másiké ép. Természetesen nekem jutott a törött, és vívni kezdtünk, ahogy a filmekben láttuk. A barátom fölmenekült egy fára. Tátott szájjal néztem utána. Egyszer csak kicsúszott a kezéből a kard, és beleesett egyenesen a számba. Eshetett volna a szemembe is. Te persze nevezheted véletlennek is, de én inkább azt hiszem, hogy az angyalok vigyáztak rám. És vigyáztak akkor is, amikor mint western-hősök a robogó vonaton ugráltunk át az egyik kocsiból a másikba, és akkor is, amikor ostoba részeg kamaszként fogadásból egy téli éjszakán végigegyensúlyoztam a lánchíd korlátján. Erre is mondhatod, hogy szerencsém volt.
Aztán egyszer a Balatonon vihar előtt még bementem úszni egyet. Mesze beúsztam, élveztem a mind komorabbá váló ég fenyegető látványát. Egy idő után eluntam, és úszni kezdtem kifelé. De a part nem jött közelebb, hanem inkább távolodott. Később mesélte valaki, hogy a Balaton vihar előtt „befelé szív”. Nem tudom, így van–e, de begyulladtam. Igyekeztem erősebben úszni, de hamar kifáradtam. (Tudod, nyolc ujjam volt eltörve, és nem tökéletesen forrtak össze, nem tudom sokáig összezárva tartani őket. Nem vagyok valami jó úszó.) Ráadásul a démon is nyilván ott ült a vállamon: ezt most megszívtad öregem! Itt a vége.
Próbáltam kiabálni, de a part felől fújt a szél, senki nem hallotta. Föladtam. Egykedvű hangulat vett rajtam erőt, kényelmesen lubickoltam a jó meleg vízben és megpróbáltam átélni az értelmetlen halál tragikumát. Már–már hősnek éreztem magam.
Aztán a fejemben megszólalt egy másik hang: nem könnyű ám meghalni! Fuldokolni fogsz. Szenvedni!
Ez a gondolat rögtön kevésbé vonzóvá színezte a tragédiát. Belefeküdtem a vízbe, és minden erőmet beleadva úszni kezdtem a part felé. Addig úsztam, vadul, mint valami rajzfilmfigura, míg a kezem le nem ért a sekély vízben. Életösztön. Mondhatod.
Lehet. Mindenre találhatunk racionális magyarázatot is, ha azt keresünk.
Tudod, az ördög nagyon okos. Nálam mindenképpen sokkal okosabb. És aki okosabb nálam, meg tud győzni engem arról is, ami szemenszedett hazugság. Ha rá hallgatok! És akkor azt gondolom, hogy racionális magyarázattal találkoztam. Gondolod, hogy ezzel csak én vagyok így?
A másik kérdés, amire kerestem a választ: ha a jó dolgok, amik történnek velem, azok a véletlennek, a szerencsének, az életösztönnek köszönhetőek, ha a véletlen, a szerencse, az életösztön viszi előre a világot, akkor, ha tragédia történik, miért az Istent hibáztatjuk?
Te tudod a választ?
