Sokat gondolok a tegnapi asszonyra. Elképzelem, hogy milyen lehet ennek a családnak az élete. Borzadva gondolok arra, hogy az az ötéves kislány, hóna alatt a babájával, mit áll ki nap, mint nap, amikor hasonló helyzetekkel találkozik, vagy amikor csak tanúja annak, ahogy az anyja viselkedik. És elképzelem a kislányt, hogy mi lesz vele tíz, húsz vagy több év múlva. Mit fog kezdeni ezekkel az emlékekkel? Mit tesz mindez a jellemével, az érzelmi életével, a gondolkodásával, a lelkével?
És elgondolkozom azon, hogy a férje, aki mellette él, mi mindent áll ki. Hogy joga lenne a boldogsághoz, és joga lenne ahhoz, hogy ne kelljen semmilyen közösséget vállalnia a hamissággal.
És ahogy gondolkozom, ráébredek arra, hogy mennyire elítélem az asszonyt. Ráébredek arra, hogy hiszen én is ugyanazt teszem, mint bárki más. Gyűlölködöm, kárhoztatok, haragszom, ítélkezem. Pedig csak egy órányi affér volt az egész, valójában mit sem tudok az asszonyról. Sem a körülményeiről, sem a múltjáról, sem a kínjairól, sem az indítékairól. Megítélek egy életet egy benyomás alapján.
És még valami: viselkedésemmel még hozzá tettem valamit az asszony tapasztalataihoz: mindenki ellenség.
És te tudod, hogy én hiszek Istenben, és keresztyénnek vallom magam, és a hitről, a jóságról, a megbocsátásról beszélgetek veled már több, mint egy hete. És közben mégis úgy viselkedem, ahogy Jézus soha nem viselkedett volna.
És most bűntudatom kéne legyen emiatt. Te is azt gondolhatod, hogy képmutatáson értél. Vizet prédikálok, aztán meg vedelem a bort. Igazad van.
És nyilván van még rengeteg hasonló tapasztalatod, amikor hasonló dolgon értél embereket. Láttad a hamisságot, hallottál hazugságokat. Becsaptak, talán bántottak is, ki tudja mi mindent álltál ki az emberektől. Nyilván voltak, akik elutasítottak, akik méltatlanul bántak veled. Nyilván voltak sérelmeid. Hogyne lennének kétségeid? Hogyne gondolhatnád: szar ez a világ!
Mit papolnak nekem Istenről! Nincs itt semmiféle Isten. Nincs jóság, nincs semmi. Az egyik nap ilyen, a másik pedig olyan. És újra azt mondom: igazad van.
Mondanom kell valamit: nincs bűntudatom. Talán ez meglep. Ember vagyok. Olyan mint te, és olyan, mint az az asszony. Járok kelek, felkelek, lefekszem, élek. Igyekszem jót tenni, aztán hibázok, elbukok, kezdem elölről.
És nem tudom jóvátenni a tegnapi viselkedésemet. Nem tudom visszaszívni a szavaimat, a gondolataimat. Semmit sem tudok, egyetlen pillanatot sem tudok megsemmisíteni abból, amit tettem, átéltem életem során. Még akkor sem, ha megbántam, akkor sem, ha véletlen volt.
És azok is képtelenek erre, akik veled bántak el, akik téged bántottak, akiket te gyűlölsz, vagy megvetsz. Vagy lehet, hogy már nem is gondolsz rájuk. Talán már meg is bocsátottál nekik.
Tudod, én nem vagyok jó ember. Rossz sem. Van, aki szeret engem, és van aki nem. Ahogy az az asszony sem. Őt is szereti valaki, és vannak, akik gyűlölik talán. És te sem vagy rossz vagy jó. Ember vagy.
És Isten az egyetlen az egész világon, aki soha sem kárhoztat téged, bármit teszel. Aki mindent megbocsát, ha kéred. Aki mindig, minden pillanatban szeret. Ismersz valakit az egész világon, akinek nem számít, hogy nézel ki, mit mondasz, mit cselekszel? Még az sem számít, hogy szereted–e.
Én egész lényemben hálás vagyok, hogy létezik.
